Manapság roppant egyszerű kizökkenteni egy gamert a viszonylag nyugodt, de a mélyben folyton forrongó lelki állapotából. Elég ehhez brutálisan kinyírni egy imádott főszereplőt (lásd. The Last of Us Part II), vagy meglepően hasonló végzetes fordulatot írni egy korábbi főhősnek (lásd. Suicide Squad: Kill the Justice League), megtenni főszereplőnek egy szándékosan túlszexualizált női karaktert (lád. Stellar Blade), elkaszálni egy olyan játékot, amit gyakorlatilag senki sem vett meg (lásd. Days Gone), vagy, mint jelen esetben új irányt szabni egy már meglévő szériának, amiben elő-előfordulnak a heteronormativtól kissé eltérő karakterek.

Lásd: Dragon Age: The Veilguard.

Zengett is az internet a BioWare legújabb játékának megjelenése után a woke propagandát kiáltó gamerek nagyon hangos kisebbségétől, akik jelentős része – és ebben nagyon biztos vagyok – egy percet sem játszott a The Veilguarddal. Láttak néhány kontextusból kiragadott videórészletet az akció-RPG egyes jeleneteiből, majd levonta a kb. 60-70 órás kalandra húzott óriási konklúziót: bizony, ez már woke propaganda.

Mindeközben a rajongók sem voltak különösképp megelégedve az újféle Dragon Age-dzsel, ami mind látványban, mint játékmenetben is hatalmas változtatásokat hozott az előző etapokhoz képest. Mindez azonban csak egy ürügy arra, hogy ne beszéljünk magáról a játékról; hogy milyen a történet, a karakterei, a harcrendszere, a világa, vagy arról, hogy egyáltalán milyen élmény játszani vele. Ami szomorú, mert legalább 60 órányi Dragon Age: The Veilguard után objektíven ki tudom jelenteni: a hangos, önmagát valamiért sértettnek érző kisebbségnek nem sok mindenben van igaza.

First things first: woke-e a The Veilguard?

Csak amennyire az összes előző BioWare-játék. Egy szemernyivel sincs több woke-ság a The Veilguardban, mint a Mass Effectekben, vagy a széria korábbi részeiben; igen, a karaktergenerálás során opcionálisan kiválaszthatjuk a karakterünk nemét és megszólítását, éppúgy, ahogyan rakhatunk rá sebhelyeket, tetoválásokat, anyajegyeket, megválaszthatjuk a bőrszínét, a hangját, a szemének és a hajának árnyalatait. Nem úgy, mint a Cyberpunkban, ahol még a vagina és a pénisz méretét és kinézetét is testre szabhattuk – jóllehet ezzel senkinek semmi problémája nem volt, hiszen mint úgy, az is csak opcionális lehetőség volt.

Egy szerepjáték azért IS szerepjáték, mert,

• a játékos olyan karaktert hozhat létre, ami a valódi személyének totál ellentettje. Így indítanak férfiak női karaktereket, nők pedig férfiakat. Alacsony és kövérek magas és izmos, kitesizett játékosok pedig köpcös hősöket alkothatnak – a lényeg, hogy elszabadulhatnak az önnön valóságukból egy olyan hőssel, amilyenek lenni szeretnének, vagy amit szívesen irányítanak, akinek szívesebben lennének a bőrében.
• vagy, megalkotják a saját képmásukat is, mintha ők kerültek volna bele a fejlesztők által megálmodott világba.

A lényeg, hogy a szerepjáték azért IS szerepjáték, mert minden játékos valamilyen szerepet szeretne játszani. Mindezek tudatában kérdem: miért is olyan nagy baj az, hogy többen választhatnak olyan abszolút opcionális, azaz nem kötelező karakteralkotási lehetőségek közül, melyekkel lehet jobban tudnak azonosulni?

Másik: a The Veilguardban bizony van egy non-bináris karakter, a sárkányölő Taash, akinek efféle irányultsága csupán egy mellékküldetés során merül fel mindössze pár másodperc erejéig. Persze néha, nagyon ritkán finoman utalgat rá, HA beszélgetünk vele, de a fejlesztők mindezt úgy illesztették a karakter személyiségébe, hogy az egyáltalán nem rí ki az összes többi társunk saját személyes problémái közül.

Merthogy a The Veilguard története során magunk köré verbuvált csapat összes tagjának megvan a maga megküzdése, gondja, problémája, traumája. Ezekről csak akkor fogunk egyáltalán tudni, ha sokat trécselünk velük, elmegyünk a személyes küldetéseikre, melyek során jobban megismerhetjük őket, ezáltal pedig segíthetünk is nekik ezeket a nehézségeket megoldani. De mint oly sok minden, úgy ezek a küldetések is opcionálisak.

Mindezek mellett meglepő, hogy a woke-ra fixálódott játékosok éppen ezekre voltak a leginkább kibukva, nem pedig a tényre, hogy a The Veilguarban gyakorlatilag mindenki biszexuális. Merthogy hősünkkel – nemtől függetlenül – konkrétan bárkit elcsábíthatunk. Kell hozzá munka, de aki csak megtetszik, azzal romantikus kapcsolatot is kialakíthatunk – sőt, még amolyan poliamor módon, akár egyszerre többel is. De mint oly sok minden, úgy ez is csak opcionális.

Ha pedig a politikai áthallásokat nehezményezné valaki, nem árt tudni, hogy a fantasy műfajától sosem állt távol a politikai párhuzamok megvonása – vagy az egyértelmű állásfoglalás. A Gyűrűk Ura, a Willow, a Trónok Harca, a Harry Potter, a Star Wars, a The Elder Scrolls, a Baldur’s Gate, a WarCraft is mind-mind dugig vannak az alkotóig mindenkori, vagy épp aktuális politikai irányultságával, véleményeivel.

Ez egy másik Dragon Age!

A játékmenet és a látványvilág viszont már sokkalta érdekesebb eset. Bár érteni vélem a Dragon Age-ősrajongók siralmát, de némileg túlzásnak érzem a kritikákat, merthogy az esetek többségében a The Veilguard látványában abszolút lehengerlő. A helyszínek dizájnja-kialakítása, monumentalitása többször a Gyűrűk Ura helyszíneit idézte fel bennem, egy-egy küldetés során gyakorta azon kaptam magam, hogy percekig csodáltam az elém táruló tájat, bányát, várost, kazamatát, erdőséget, kastélyt és várat.

A környezet pompázatosságába viszont tény, hogy képesek belerondítani a karaktermodellek, melyeket mintha gyurmából faragták volna egy hatalmas balta segítségével. A meseszerűség és a realisztikusság arányát a BioWare nem mérte ki megfelelően – főleg a főhős esetében, akinek mimika nélküli gépies fizimiskáját is csak többszöri próbálkozásra lehet úgy, ahogy elfogadhatóra faragni a karaktergenerálás során. Szerencse, hogy a játékban bármikor változtathatunk rajta, pár óra próbálkozás után pedig talán még sikerül is valami nézhetőt kihozni belőle – a hajanimáció viszont döbbenetes! Merem állítani: videojátékban még soha nem láttam ennyire jól kinéző-mozgó fürtöket!

A színvilág sokkal vibrálóbb, mint bármelyik BioWare-játékban, ami a korábban dark fantasy-ként működő Dragon Age-hez nem különösen illene. DE! Nem véletlen, hogy a fejlesztők végül ejtették a Dragon Age IV címet: egyrészt nem estek újra abba a csapdába, amibe anno a Dragon Age II-vel, másrészt a The Veilguard sokak által toxikusan pozitívnak leírt hangulatához is jobban illik. Ezért is helyén kezelendő: ez a történet sokkal inkább egy spin-off, semmint egy hagyományos folytatás, ami inkább egy újabb, fiatalabb közönség bevonzására szolgál, mint a régiek kiszolgálására.

De tovább megyek: a The Veilguard a látványával, párbeszédeivel, narratívájával olyan pozitív végkifejletet fest a horizontra, ami a legtöbb játékos számára nem fog eljönni, így az sokkal erősebben is koppan. Sőt! De tovább nem, mert az már spoiler volna!

Harc, harc, mi csudaharc!

A játékmenetnek két fontos aspektusa van: a karakterekkel való interakció, valamint a harc. Előbbi egy tipikus BioWare-féle sémát követ: dumálunk, felugranak válaszopciók, melyek közül kiválaszthatjuk azt, amelyikkel jobban rezonálunk, és melyek függvényében alakul a társainkkal ápolt kapcsolatunk is. De csak az: a szerelmi szálakon kívül a döntéseinkkel nem érünk el túlontúl sok változást, de legalábbis egyáltalán nem érezhető a súlya, a párbeszédekkel inkább a szerepjátékos elmélyülést erősítik; a végig vezetett történetre nem sok hatással vannak a beszélgetések során meghozott döntések.

A harcok viszont már sokkal élvezetesebbek – bár egyúttal egyszerűek is. Bevihetünk kisebb, de gyorsabb csapásokat, vagy mérhetünk ellenfeleinkre kemény, lassabb, de nagyobbakat sebző ütéseket, valamint távolról is sebezhetünk, ezeket pedig kombinálhatjuk is – már két kitérés vagy parry között. Emellett cserélgethetjük és fejlesztgethetjük a különböző attribútumokkal rendelkező fegyvereinket is – bár ezen a téren általában csak az számít, hogy melyikkel vihetünk be több sebzést – a speckó hatások gyakorlatilag megegyeznek. Extra segítség gyanánt ott vannak még a speciális képességeink, melyekből a harcok alatt effektíve hármat használhatunk, plusz egy ultimate képességet, melyeket a szintlépésekkel kapott pontokkal erősíthetünk. A képességfa viszont elég kusza, gyakorta nehezen értelmezhető, emiatt pedig inkább csak egy előre kinézett speckó képesség miatt fogjuk költeni a pontokat.

Akad még egy különleges tőrünk is, amibe három passzív képességet erősítő rúnát pakolhatunk, valamint felszedhetünk jó pár tucat  felszerelést is, melyeket tovább szintezve még keményebbé válhatunk. Emellett a társainkat is fejleszthetjük: lecserélhetjük a páncélzataikat és a fegyvereiket – amiket szintén modifikálhatunk, fejleszthetjük és tetszőlegesen kiválaszthatjuk a speciális képességeiket, melyeket az összecsapások során lőhetünk el. A karakterek egyedinek mondott képességei között viszont alig-alig találni eltérést, az összessel egészen hasonló hatásokat érünk el, így a küldetések előtti társválasztás során csak az számít, hogy a személyükben számunkra legszimpatikusabb, úgy legtáposabb hősökkel induljunk útnak.

És érdemes is nekiveselkedni az újabb kihívásoknak, mert a harc maga roppant élvezetes és látványos!

Bár a The Veilguardban a csapat szent, a felfedezésekre és a küldetésekre csak két cimborát vihetünk magunkkal. Ez így kevésnek tűnhet, de a pályák kialakítását tekintve valójában bőven elég; a The Veilguard ugyanis csak részben nyílt világú. Az összes pálya, az összes város bár hatalmas, de bóklászásaink során a folyosós felépítés miatt egyáltalán nem érződnek annak. A mellékküldetések gyakran már bejárt helyekre visznek, vagy olyan pályarészekre, melyeket a történet előrehaladtával később érhetünk csak el. A The Veilguardban szinte minden vezetett, nem fogunk eltévedni sem a mellékküldetések és a kőkemény bossokat, úgy értékes lootokokat ígérő kihívások, sem a főküldetések alatt: megyünk előre és mint egy jó hack & slash-ben, vagy ARPG-ben öljük az ellent.

Emiatt a loot gyakorlatilag úgy működik, mint a soft-rebootolt God of Warban, vagy egy klasszikus ARPG-ben: el-elvétve találunk különböző ládákat, amiket kinyitva kapunk egy véletlenszerű tárgyat és/vagy fegyvert, amit magunkra, vagy valamelyik társunkra aggathatunk. A csőpályák viszont annyira szerteágazók, annyi titkos utat és helyet rejtenek, hogy a legkülönlegesebb felszereléseket tényleg csak azok fogják meglelni, akik az összes bokor, szikla, hordó és fal mögé-alá benéznek, esetleg teljesítik a legabszurdabbnak tűnő mellékküldetéseket.

Abszurditásból pedig bőven kijut: a The Veilguard a dark fantasy helyett amolyan The Legend of Vox Machinás irányba vitte el a Dragon Age világában játszódó élményt, ami tragikus eseményei mellett is inkább vicces, de minimum mókás, sokszor kevésbé komolyan vehető, mint azt a helyzet megkívánná. Mintha az Amazon fantasy sorozatának egy epizódját játszanánk, sőt, néhány felvehető ruhadarab is erre erősít – de még a (velünk együtt) pontosan nyolcfős, meglehetősen hasonló figurákból álló diszfunkcionális csapat is ezt a párhuzamot támasztja alá.

Ezt erősítendő szinte minden társ-kombinációval egyedi párbeszédeket hallhatunk: mivelhogy a társak nem csak csendben cammognak utánunk, hanem folyamatosan beszélgetnek, diskurálnak, kibeszélik a látottakat, csipkelődnek egymással, érdeklődnek egymás után, stb., ami annak függvényében változik, hogy pontosan kiket és milyen kombinációban viszünk magunkkal. Ez egyben pedig azt is jelenti, hogy a legtöbb párbeszédről bizony le fogunk maradni – hacsak le nem tesztelünk minden lehetőséget úgy az összes pályán.

A történetről viszont nem lehet sokat elmondani: jő Solas, aki megmentené a világot, de gyakorlatilag minden balul sül el, majd ránk hárul a feladat, hogy pucoljunk ki minden förtelmet, amivel csak találkozunk, miközben arra is rájöhetünk, hogy az elf istenség pontosan hogyan és pontosan miért vált szélsőségessé. Spoiler-mentesen ennyi lenne az annyi, de lehet, hogy ezzel is sokat mondtam.

Ez az irány – mind a kötött történetvezetésben, a pályák felépítésében, a látványban, valamint a harcrendszerben – cseppet sem meglepő. A BioWare valószínűleg tudatosan el szerette volna kerülni a Baldur’s Gate III-mal való összevetést, ami a The Veilguarddal szemben egy keményvonalas RPG, amivel jelenleg sem ők, sem mások se tudnának versenyre kelni.

A Dragon Age: The Veilguard éppen emiatt a hangsúlyt érezhetően a játékélményre helyezte. A BioWare számára a legfontosabb az volt, hogy a Mass Effect: Andromeda és az Anthem után végre egy olyan játékot készítsenek, amivel szimplán jó játszani. A The Veilguarddal pedig az önismétlése, a történet egyszerűsége, és gyurmafigurái ellenére is rettentő élvezetes játszani. A helyszínek lélegzetelállítóak és izgalmasan felépítettek, a harcok pörgősek és látványosak (a sárkányharcokról már nem is beszélve – atyaúristen!!!!), és bár a karakterek lehettek volna árnyaltabbak, így is mindenki meg fogja találni valamelyikben a 70 órára szóló barátját.

A fentebb feltett kérdésre pedig a válasz: a Dragon Age: The Veilguard semmiképp sem egy woke propaganda! A Dragon Age: The Veilguard egy egyszerű, de szórakoztató ARPG, ami ugyan eltér a sorozat ismérveitől, de bőven találni benne okot arra, hogy keblünkre ölelve szeresse mindenki, aki hajlandó adni neki egy esélyt. Összes hibája ellenére is az év egyik legkellemesebb meglepetése!

Bódi Dániel