2024.09.18. – Ha a képfrissítés történetét és jövőjét kutatjuk, hamar rájövünk, hogy a film világa ebből a szempontból mit sem változott az elmúlt közel 100 évben, hiszen az 1920-as években megjelent, akkor forradalminak számító 24 fps (képkocka/másodperc) technológia a mai napig tartja magát a fő kánonban. Csak nagyon kevés olyan alkotás készült mozivászonra vagy tévébe, ami meg merte kockáztatni a magasabb rátát, és rendszerint egyikért sem volt oda a közönség azon része, amelyik 48-60-96-120 fps-ben látta őket. Pedig a minél magasabb fps a videojátékok szegmensében gyakorlatilag elvárás lett.

De akkor miért használnak a 24 fps-es sebességet a filmkészítésben?

Ha digitális kamerabeállításokról szóló tanácsot keresünk, gyakran kerül elő, hogy az fps-t 24-re, a zárszöget 1/48-ra vagy 180 fokra kell állítani. De miért ragadtunk le ennél a sebességnél? Miért nem váltottunk magasabb sebességre, például 30, 60 vagy akár 120 fps-re? A képfrissítés fejlődésének története világosan rámutat a 24 fps jelentőségére, illetve arra, hogy miért maradt ez az alapérték a filmiparban, annak ellenére is, hogy a technológia és a gaming abszolút mértékben lehetővé, sokak számára pedig kívánatossá teszi a magasabb rátát.

A hangosfilm megjelenése miatt váltottunk 24 fps-re

A hangosfilm előtti korszakban, tehát egészen a korszakalkotó, 1927-es A dzsesszénekes megjelenéséig minden filmet 16 fps-sel rögzítettek. Mivel ezek a filmek nem tartalmaztak szinkronizált párbeszédeket, nem volt szükség gyorsabb képkockasebességre. A 16 fps még éppen elegendő volt ahhoz, hogy mozgóképként érzékeljük a filmet, ami csak mai szemmel nézve tűnik szaggatottnak, de akkoriban teljesen rendben volt.

A modern technológia fejlődésével a filmvetítők 24 fps-sel kezdtek el lejátszani, ami enyhén, de észrevehetően gyorsabb volt, mint a 16 fps. Ez a különbség nagyon jól működött olyan némafilm-komikusok, mint Buster Keaton és Charlie Chaplin alkotásai esetén, hiszen a gyorsított mozgás fokozta a humoros hatást. De nem minden filmre volt kedvező hatása a gyorsabb sebességnek – és ennek a tanulsága világosan látszik majd száz évvel később is, amikor az emberek inkább hátrányként rótták fel a 48-60 fps-t olyan filmeknek, mint az Avatar vagy A hobbit.

Miért kell alacsonyabb rátát használni, mikor már rég van jobb?

A fentiek alapján a 24 fps bevezetésének egyik fő oka az volt, hogy ez az a minimális képsebesség, ami a mozgást természetesnek mutatja az emberi szem számára, hiszen az ennél alacsonyabb sebességű filmben a mozgás szaggatottá, mesterséges hatásúvá válik. A 24 képkocka már elegendő ahhoz, hogy a mozgás folyamatosnak és valósághűnek tűnjön, így a gyártók megelégszenek vele, a közönség meg egyenesen így várja el, hogy elé tegyék a produkciókat. Bár egyes országokban, például az USÁ-ban és Mexikóban a tévés produkciók gyakran használ 30 fps-t, máshol, például Európában és más PAL-rendszert alkalmazó régiókban inkább a 25 fps terjedt el. Utóbbi, mára szabványos rátát alkalmazta itthon az elsők között az RTL Klub, amelynek Barátok közt sorozatát a közönség (annak ellenére, hogy csak egyetlen képkockával kapott többet másodpercenként annál, amit a moziban lát) a kép makulátlansága miatt őszinte rácsodálkozással bámult az egyre jobb és jobb tévékészülékeken.

Mindezek ellenére a narratív filmek és tévésorozatok globális szabványa továbbra is a 24 fps – egyszerűen azért, mert természetesnek hat, és jól működik a történetmesélés során.

Az elmúlt években ugyanakkor egyre több film készült magasabb képfrissítési sebességgel, de az első ilyen alkotások jóval korábbiak. A magasabb fps úttörő mozgóképeit a 2001: Űrodüsszeia, a Szárnyas fejvadász és a Néma futás című sci-fi klasszikusok vizuális effekt specialistája, Douglas Trumbull készítette. Az 1978-as Night of Dreams és az 1983-as New Magic 60 fps-sel készült kísérleti rövidfilm volt. Ezek után 1994-ben jött ki a Hoop Dreams című doku, amit nem csak utólagosan konvertáltak 24-nél magasabb fps-re, hanem eleve 60-as sebességgel forgatták le – teljesen feleslegesen, mert a mozikban hagyományos rátával vetítették. Ezeket tucatnyi próbálkozás követte még: kísérletezett 48-60 fps-sel több amerikai és japán filmes (köztük a legenda, David Lynch is, a 2006-os Inland Empire-rel), de szintén kb. csak a saját örömére, mert az alkotásaikat soha nem mutatták be magasabb képrátával a nagyvásznon. A művek ebben a formában vagy az enyészeté lettek, vagy Blu-rayre száműzve jelentek csak meg. Ezt a sort látszott megtörni Peter Jackson, 2012-ben.

A hobbit nagy újítása nem lett sláger

A hobbit trilógia 48 fps-ben készült, és A gyűrűk ura korábbi sikere, valamint a tuti befutó alkotógárda miatt a forgalmazók hajlandóak voltak ugyanekkora képkockasebességgel is műsorra tűzni. Persze ment hagyományos 24 fps-sel, 2D-ben és 3D-ben, de legalább elérhetővé tették a HFR megtekintést egyes termekben – ahonnan aztán szédelgő-émelygő nézők jöttek ki, nem tudván, hogy mégis mi bajuk van. Hát a 48 fps, az. A hagyományos sebességű kameramozgások nagyon szédítőek voltak a megszokotthoz képest dupla sebességgel, szóval sokan lettek rosszul, vagy váltak dekoncentrálttá és hasonlították aztán az élményt épp’ a Barátok közthöz, mondván, olyan tisztaságú képen néztek, csak éppen ezerszer több képi információt kellett így befogadni.

Ami természetellenes hatást keltett.

A hobbit filmek magas képkocka-sebessége egy új mozis korszak ígéretét hordozta. Ebben bízva konvertálta fel 48 fps-re James Cameron a Titanic és az Avatar több részletét is, mielőtt újra mozikban küldte őket. De az áttörés nem jött el, annak ellenére sem, hogy bőven követték nagyköltségvetésű próbálkozások, Billy Lynn hosszú, félidei sétájától a szintén 120 fps-es Gemini Manig, de ezek nem a magasabb képráta miatt nem lettek sikeresek. Az csak a romlott hab volt egy eleve rosszul sikerül tortán.

Az újabb kísérletek nyomják tovább a 48 fps-t, annak ellenére, hogy a közönségnél nem érzékelhető áttörés. Még minden idők harmadik legsikeresebb filmje, az Avatar: A víz útja is csak Apple Vision Pron érhető el ebben a formátumban, amolyan ínyenc falatként, aprócska közönségnek. A HFR sikere napjainkban már olyan filmeken múlik, mint a szintén 48 fps-es Argylle, Kung Fu Panda 4, Godzilla x Kong vagy a Sonic, a sündisznó 3. Ezeknek a hosszú távú megítélése egyelőre kérdéses.

Ez itt a bibi

Bár a magasabb képkockasebesség technikailag lehetőséget adhat a részletesebb és simább mozgás megjelenítésére, sok esetben túl mesterséges hatást kelt. A filmes világban megszoktuk, hogy a mozgás 24 fps-sel folyik, és minden ettől eltérő sebesség furcsának hat a szemünknek. A magasabb sebesség különösen az akciójeleneteknél mutatkozik meg, de a narratív filmek esetében gyakran idegen érzést kelt. Legalábbis egyelőre. Kétségtelen, hogy bár hosszú története van, a 48 fps-ben még mindig ott a potenciál, főleg úgy, hogy magasabb képrátához szokott gamerek generációi nőnek még fel, akik valóban igényelhetik majd a HFR-t a gamingen kívül is.

Gábor János

És ezt láttad már?

Így festenek a valós helyszínek a posztapokaliptikus játékokban